A férfi, aki élete legjobb döntésének tartja, hogy óvóbácsi lett
László-Takács Krisztina cikke – fmc.hu
Férfi, aki gyereket nevel, nem számít különleges dolognak, óvópedagógusként dolgozni viszont igen! Magyarországon mindössze 70 óvóbácsi van.
A Magyarországon működő több ezer óvodában mindössze hetven óvóbácsi van, közülük egy, a székesfehérvári Gyöngyvirág Óvodában dolgozik. Juhász Péter férfi óvodapedagógus pályaválasztása húszéves korából gyökerezik, mégis jóval később döntött a pedagógusi hivatás mellett. A sztereotípiákkal sohasem foglalkozott, és élete legjobb döntésének tartja, hogy óvóbácsi lett. Tavaly költözött Fehérvárra, azelőtt egy budapesti óvodában dolgozott.
A „gyerekanyag” mindenhol ugyanaz?
– Férfi óvodapedagógusként azt látom, hogy a közvetlen környezet nagyon meghatározó. Pesten egy olyan óvodában dolgoztam, ahová sűrűn lakott, panelházas kerületből jöttek a gyerekek, és érzékenyebbek voltak a közösségi együttlétre, így egymásra is. Ide, a Gyöngyvirág Óvodába főleg az Öreghegyről járnak hozzánk, ami egy egészen más, kertvárosi övezet. Azt vettem észre, hogy itt sokkal fontosabb az individuum, nehezebb közösségbe kovácsolni a gyerekeket. A szülőkön múlik a legtöbb, ezért fontosnak tartom, hogy együttműködjünk, kommunikáljunk egymással. Nekünk nem az a célunk, hogy megváltoztassuk a gyerekeket vagy esetleg a szülő nevelési stílusát, hanem az, hogy együtt dolgozzunk velük, és szerencsére nyitottak is rá!
Talán a legjobb döntés, amit eddig hoztam, hiszen szeretem, amit csinálok, ráadásul olyan környezetben tehetem mindezt, ahol jól érzem magam. Persze mint mindennek, ennek a hivatásnak is megvannak az árnyoldalai, például a rengeteg adminisztráció. Nem hiszed el, mennyi mindent kell írnunk, vezetnünk! Ugyanakkor mégis elengedhetetlen része a hivatásunknak, mert a szakmaiságot erősíti.
– A szociális érzékenység megtanulható?
– Ha a saját példámat nézem, akkor mindenképpen azt mondom, hogy tanulható. Húszévesen polgári szolgálatban teljesítettem a katonai időmet, ami azt takarta, hogy a fegyveres szolgálat helyett szociális munkát végeztem. Egy általános iskolába kerültem, éppen akkor, amikor elkezdett Magyarországon szárba szökni az integráció. Az volt a feladatom, hogy két mozgássérült kislánynak segítsek, hiszen nekik például egy másodikon lévő tanterembe való eljutás is óriási problémát jelentett. Nem is nevezném munkának ezt a feladatot, mert nagyon nagy élmény volt. Szociális érzékenységem itt alakult ki. Az egyik kislány, akinek segítettem, úgy tudom, olasztanár lett. Másfél év után onnan egyenes út vezetett a Micimackó Óvodába, ahol értelmi fogyatékkal élő, Down-szindrómás, mozgáskorlátozott gyermekeknek segítettünk a korai fejlesztésben.