Előítéletekkel szemben – Juhász Péter óvóbácsiként találta meg élete hivatását

Bagotai Zsanett cikke – Feol.hu

Előítéletekkel szemben. Vajon a való életben felnőttünk a feladathoz, hogy a hivatásokat ne nemek szerint osztályozzuk? Juhász Péter a Gyöngyvirág Óvoda óvodapedagógusa, aki a hatodik nevelési évét kezdte meg idén az intézményben, most segít megtalálni a választ erre a kérdésre.

Eddig elmondható volt, hogy egyedüli óvóbácsiként tevékenykedik a városban, mára azonban úgy tűnik, akadt még egy személy, aki ebben találta meg önmagát. Az azonban biztos, hogy nem sokan vannak az országban, és bizony akadnak csodálkozó arcok az ovi kapujában, amikor megpillantják őket.

És hogy milyen út vezetett addig, hogy Péter a legkisebbek fő bizalmasa, mentsvára, támasza vagy éppen játszótársa legyen? Mi a helyzet a vele szemben támasztott előítéletekkel, és milyen megható pillanatokat élt meg az óvoda falain belül? Most erről beszélgettünk vele.

Mikor és miért döntöttél az óvodapedagógusi hivatás mellett?

– Körülbelül húsz évvel ezelőtt kerültem kapcsolatba egy óvodával. Mivel húszévesen még nem nagyon tudja az ember, mit akar csinálni, ezért részt vettem egy pályaorientációs tréningen. Amikor ez véget ért, állást kínáltak nekem egy korai fejlesztői központban, amit ma EGYMI-nek hívnak. Ott dolgoztam egy évig, ahol nehézségekkel küzdő gyerekekkel foglalkoztam. Volt köztük autista, Down-szindrómás, mozgássérült, tehát itt sok tapasztalatot szerezhettem. Ekkor még nem tudtam, de innen indult el az egész.

“Tizenkét évvel ezelőtt pedig jött egy hívás, egy érzés, hogy te jó ég, nekem ezt kell csinálni!”

Nem véletlen nevezik ezt hivatásnak, hiszen valóban éreztem, hogy ez az az út, amin járnom kell! A főiskola pedig később jött, egészen pontosan 2010-ben. Gyakorlatilag amikor harmadéves lettem, már dolgoztam.

Mi a szülők, illetve gyerekek reakciója, amikor először megpillantanak?

– Hála istennek nem találkoztam eddig olyannal, aki ezt előítéletekkel fogadta volna és hallomásból sem tapasztaltam ilyet. A szülők, nagyszülők általában csodálkozva néznek, de pozitív értelemben, és ez a fontos. A gyerekek pedig még nagyon elfogadóak. Persze itt is vannak különleges esetek, mert ahol elváltak a szülők és az apukáról egy negatív kép él a gyermekben, akkor engem is nehezebben fogad el. Azt gondolom, hogy az előítéletekkel mindig is küzdeni fogunk, sosem fogjuk tudni ledönteni őket teljesen.